„Nyolc fődolgot jelent egy üstökös,
Amikor fönt áll az égbolton:
Szelet, drágulást, pestist, háborút, vízhiányt,
Földrengést, végső görcsöt, s egy úr halálát.”

1759 tavasza
Szép éjszaka volt. A cellaházak ablakaiból kiszivárgó halovány mécsesfény nem tudott versenyre kelni a remeteség felett seregnyi ékkőként ragyogó csillaggal. A kolostort körülvevő roppant erdőség is sötétségbe burkolózott, bár itt-ott, a bokrok alján, szentjánosbogarak apró lámpásai gyúltak ki, jelzőfényül az eleségért osonó éji vadaknak. Távolról róka vakkantása törte fel a csendet, majd a jobbágyviskók felől – mintegy válaszképpen – ebek csaholása. Ám a kolostort szikár csend övezte. Itt nem voltak házőrzők, nem is volt reájuk szükség, hisz égi hatalom felügyelte a nyugalmat. A hallgatag falak között tizenhét hallgatag szerzetes elmélkedett. 

Blazio atya éppen befejezte az Úrhoz intézett imáját a Szent Szűz oltárképe előtt. Nehézkesen tápászkodott fel a gyötrő térdepelésből, mégis némán tűrte a fájdalmat. Megoldotta a barátzsinórt, majd foltos kötényét is, melyből a délelőtti kerti munkára emlékeztető mentaillat áradt. Gondosan szekrénykéjébe helyezte mindkét ruhadarabot, aztán kikászálódott viseltes fehér kámzsájából, s az előbbiek után behajtogatta. Előbb a ciliciumot erősítette dereka köré, végül hálóingjét húzta magára. Keresztet vetett a feszületre és leroskadt az ágy szélére, majd egy gyönge sóhaj, de nem több, tört fel az ajkáról, amint a vezeklő öv vasai eleven húsába martak. Arcát tenyerébe temette, s mintha ráncait akarná kisimítani, csontos ujjait, olyképpen, ahogy mosakodni szokott, egészen a szakálla végéig húzta.

Blazio atya aszott arcú, csaknem teljesen kopasz öregember volt, kerek és dülledt, az önsanyargatástól véreres szemekkel. Hatvanas éveiben járt, közel az öröklét kapujához. Rendjük szentéletű alapítójára, Romualdra emlékeztetett, aki a legenda szerint százhúsz évet élt. Igaz, az ő arcképe mindig fiatalosan mosolygott rájuk a refektórium freskójáról, ha ebédre gyűltek össze a komor fenségű boltívek alatt.

Vajon melyik majki cseléd vagy paraszt tudott volna különbséget tenni a csöndes páterek és fráterek között? Hiszen alig látták a világi létet kerülő kamalduli testvéreket, akik őket a hit dolgaiban okítani alig mutatkoztak hajlandónak. Legfeljebb a kecskédi templom szentmiséin találkozhattak némelyikükkel. Vagy a termény betakarításának idején, mikor megtöltötték a raktárakat, esetleg kinn a mezőn, ahol azonban távol tőlük, magányosan elmélkedtek, többnyire a tűző Napon ücsörögve. A fehérbarátok a szolganép számára mind egyformák voltak.

Blazio atya a kemény bőrbe kötött reguláért nyúlt. Az e hétre rendelt zsoltárokat már végigimádkozta. Csöndesen olvasni kezdte a kézzel írott gyöngybetűket: „Maradj celládban, mint mennyországodban. Tisztítsd meg magad a világ emlékeitől. Úgy őrködj gondolataid felett, amint a halász szemmel tartja a halat… boldogan fogadd be Isten kegyelmét.” Letette a könyvet, és elfújta mécsest. Csak másodjára sikerült. Van még néhány órája a hajnali vigíliáig, mielőtt Nicolao testvér kopogtat – gondolta –, addig szundít egyet. A szent álom csöppnyi megnyugvás e siralomvölgyi létben.

Elzárta elméjét mindenféle evilági gondolattól, hadd ragyogja be az Isteni fény. Mégis egy régi emlékkép tolult elő.
Szurtos fiúcskák szaladgálnak a főbejárat előtt, kereket hajtanak. Vidám nyihogással futkosnak körbe. A molnár gyermekei. Úgy tűnik, odalenn áll a malom, hogy szorgos kezeikre nincs szükség. Egyszer csak mind megállnak, s a fakerék begurul valahová a bokrok közé. A kapu fölé mutogatnak.
– Nézd milyen szép díszítés áll ott! – ámul el az egyikük.
– Az nem dísz, te buta – korholja le a másik. – Azok betűk. Isteni írás…
– Deákbeszéd, papi szöveg – mondja egy harmadik, igen nyurga fiúcska, miközben zsebre tett kézzel bámul a bejáratra és kiköp.
– Ne köpködj Szutykos Marci, még kijönnek a némabarátok, és jól eltángálnak – üvölt rá valamelyik, s erre mind vihogni kezdenek.
– Bizony! Nemhogy eltángálnak, de bevisznek és megesznek.
– Hi-hi-hi!

Blazio atya a kapu mögött hallgatja a párbeszédet. Habozik egy kis időre, aztán csak megnyitja a nehéz tölgyfa kaput. Azt várná, hogy a gyerekek, huss, rémülten szétrebbenek, mint egy verébcsapat. Ámde váratlanul éri őket a fehércsuhás, hosszú szakállú, tar koponyájú barát megjelenése. Elhallgatnak, és egymásba kapaszkodnak, akárha villámlás támadt volna körülöttük, mint oly gyakran megesik kinn a nyári mezőn. Tágra nyílt szemekkel tekint egyszerre ijedt és érdeklődő arcocskájuk a szerzetesre.

– Tudjátok-e, mit mond az írás itt a porta felett? – kérdi a barát.
Nem válaszolnak, megszeppenve méregetik. Mindjárt elfutnak. Blazio felmutat a vörös mészkőbe vésett latin feliratra.
– Távol legyen ezen szent magány kapujától a csendzavaró, mert Istennek szentelt sereg gyűlöli a zajt – olvassa.
Válasz nincs, dermedten nézik. Most látnak először némabarátot. Mintha maga az Úristen lépett volna hozzájuk égi trónusáról. Nem figyelnek arra, mit mond nekik. Végül „Szutykos Marci” felbátorodik és odaveti: – De hiszen ez nem is néma! – azzal, uzsgyi, elszaladnak a kápolna felé vezető erdei ösvényen.
Blazio tanácstalanul áll a kapuban. Nem mondhatta el… most Szent Iván hava van, ilyentájt három napra feloldatik a beszéd tilalma…

Itt véget ér az emlékkép. A fiúkat azóta nem látta, pedig felnőttek, és bizonyára itt dolgoznak valahol a szerzetesi, uradalmi földeken. Ki tudja miféle mendemondákat terjesztenek róluk. Egyet s mást már visszahallott…
Blazio elhessegette az emléket, és bűntudatot kezdte gyötörni lelki gyengesége miatt. Ekkor halk, de határozott kopogás riasztotta fel. A kerti kapuról jött. Beletelt néhány minutum, míg kivánszorgott, s közben kétszer is megverték a vasalt kaput.

„Ejnye, hát eljött volna a vigília ideje? De Nicolao testvér csak egyszer ütögeti botját a deszkának.”
Odakinn a tágas udvaron Arzelmo senior atya társaságában ácsorogtak a testvérek, a templom oldalában, kezükben viaszgyertyát szorongatva. Az imbolygó lángok az égbolt felé libegtek, le s föl, felhívandó a figyelmet valamire, ami felettük, pontosabban a foresteria épülete felett függeszkedett. Őszinte rémület tükröződött a barátok arcán, amint azt egy-egy lobbanás után látni engedte a pislákoló gyertyaláng. Közben megérkezett Alberto prior, a rendfőnök. A legműveltebb ember volt közöttük. Hosszan méregette a csillagok között álló ezüstszínű vonalat. Kiváltsága volt a szólás az év bármely napján. De mondandóját, ahogy máskor is, szűkre szabva adta elő.

– Kétség sem férhet hozzá, új kométa jelent meg az égen. A Corona Borealis konstellációjában áll, amit a pórnép Koszorúscsillagnak nevez, a Boldogságos Szűz koszorújáról. Az efféle jel Isten virgácsa, jót nem jelent, rontást, choleriát, halált hoz. Vonuljon ki-ki kápolnájába, s ne legyen rest egész éjjel az Urat dicsőíteni. A munkával felhagyunk, s mostantól csak az imádság tölti ki étlen-szomjan napjainkat, míg az üstököscsillag el nem takarodik. Följegyeztetem e napot a bibliotekarussal… Az Úr legyen irgalmas mindannyiunkhoz! Vonuljatok lakjaitokba!
A lángocskák szétszéledtek.

Testvéreihez hasonlóan Blazio atya is engedelmesen oltára elé borult, s imádságokat mormolt. Nicolao fráter most nem járt körbe a napi kétszeri étekkel, a viaszgyertya adagot sem adta be, és a közös istentiszteletek is elmaradtak.
Az üstökös éjszakánként egyre magasabbra emelkedett, s a napok fordultával ezüstös cethalként, lomha ívben bucskázott át a remeteség templomtornya felett. Blazio életereje egyre alábbhanyatlott. A zsoltárok sem segítettek.
– Micsoda rejtelmes égi tünemény! – mormolta az öreg egy éjszakán kis háza kertjében ácsorogva, épp csak szája belsejében formálva a hangokat. – Érthetetlen túlvilági jel. Vagy tán csak a halandónak, e kopott föld foglyainak az? Ahogy a gyerekeknek a betűvetés meg a magunkfajta szerzetes – hümmögte egészen hallhatatlanul, ahogy görcsbe merevedett nyakával az ég felé próbált tekinteni, de már nem érte fel az üstököst.
„Talán ésszel sem érhetem el!” – gondolta, és fájdalmasan nyöszörögve visszavánszorgott a cellaházba. Aznap lépte át utoljára a küszöböt.

„Tán ez a farkascsillag sem különb minálunk, csak olyasféle szférák kipárolgása, amiről vajmi keveset tud, aki a néma ég alá szorult…” – követte a kételkedés, akár egy árnyék.
Megtántorodott, és botjával ütni kezdte a koponyáját.
„Meg kell gyónnom a priornak! Jaj, micsoda bűnös gondolatok! Pater noster, qui es in coelis…”
Keservesen ledőlt a priccsre. Nem jött álom a szemére. A kétely kísértette, aztán meg a bűntudat, s ez végképp elvette az erejét.

„Ki kell tennem a fazekat az ablakba.” Ez járt a fejében. „Jeleznem kell, hogy beteg vagyok… Vagy mégsem? Tán az Úr így akarja. Talán ezért tesz próbára…” Az öreg feladta az erőlködést.

Reggelre a legszentebb csend pókhálója szőtte be a cellaházat. Az üstökös utoljára bukott át a kolostor felett, és eltűnt a délnyugati rengetegben. S elköltözött aznap Blazio atya is. Ki-ki a maga országába.

1759-et írtak, Szent György havának hetedik napját. A kométa azóta viseli a Halley nevet, arról a csillagászról, aki megjósolta, hogy ebben az évben visszatér. S talán ott lobog egy-egy gázfonatában a kétkedő atya lelke is. Az istene biztosan nem haragszik meg érte.

Forgács József