A szerzeteseknek nevezett, a világtól elvonuló emberek közösségei zárt épületekben, azaz kolostorokban éltek és élnek (a 19. századtól kezdték lakóhelyüket rendházaknak is nevezni). A középkorban a latin eredetű monostor megjelölés mellett a szinten latin eredetű klastrom szóval jelölték a szerzetesi épületeket. A kolostor szót a nyelvújítás korában alkották (1784). Aki szerzetesi fogadalmat tett, annak három fő dolgot kellett betartani: a szüzességet (azaz tartózkodást a nemi élettől), a szegénységet (a szerzetesnek nem lehet magánvagyona) és az engedelmességet (vagyis engedelmességet elöljárói iránt). A kolostorból a szerzetesek csak elöljáróik engedélyével léphettek ki. A kolostort világi nem látogathatták (kivéve a templomot). A szerzetesség legősibb változata a remeteség, azaz a világtól való teljes elvonulás, a magányos imádkozás, böjtölés, önsanyargatás.

Az első szerzetesek délkeletről, az ortodox világból érkeztek hozzánk, s a 10. században megépítették első kolostoraikat Dél-Magyarországon. Az első nyugati (katolikus) szerzetesek német és olasz földről jöttek.

Az itáliai alapítójukról Szent Benedek-rendinek nevezett szerzetesek honosították be a középkori kolostoroknak azt a formáját, amelyet aztán (kisebb-nagyobb módosításokkal) csaknem valamennyi szerzetesrend átvett tőlük a századok folyamán: a kolostor uralkodó épülete mindig a keletre néző szentélyű templom, ehhez épült hozzá egy négyszögű épülettömb, amelynek belső oldalán folyosó futott körbe (a kerengő), amelyben körbe-körbe sétálhattak, imádkozhattak, elmélkedhettek a szerzetesek. A folyosóról nyíltak a szerzetesek szobái, a nagyterem, az étkezőhely, a könyvtár, stb. Az udvar közepén állt a kút, körülötte virágoskertet alakítottak ki. Volt külön olyan kert is, ahol a különleges gyógyító növényeket termesztették. A kolostorokat magas (olykor erődített) fal vette körül. A kolostorok fenntartásához nélkülözhetetlenek voltak a jelentős kiterjedésű földbirtokok, amelyek általában valóságos mintagazdaságoknak számítottak. Tapasztalataikat, tudásukat a világi nagybirtokokon is hasznosították.

A középkori szerzetesi napirend szerint reggel 5 órakor volt az első szertartás, majd 7 órakor a nagymise, ebéd után, aztán délután újabb templomi szertartás következett. A vacsora utáni ájtatosságot követően nyáron este 6, télen 5 óra tájban tértek nyugovóra. Éjfélkor (vagy előtte egy órával is tartottak misét.

A templomi szertartások mellett a napot a szentek, mártírok életének és a regulának (a rend szabályzatának) fölolvasása és magyarázata, a gyónás, a napi teendők megbeszélése töltötte ki a nap nagy részét.

Első kolostorainkat királyaink alapították, majd a 12-13. századtól egyre több előkelő család is alapított kolostort.

A szerzetességet megújító, nálunk a 12. századtól megtelepedő francia eredetű ciszterci szerzetesek életét az egyszerűség és szigorúság jellemezte. A bencésektől eltérően nem hegycsúcsokra építették kolostoraikat, hanem általában csendes, eldugott völgyekbe. Elhagyták templomaik mellől a bencés kolostorokra jellemző monumentális tornyokat. Kerülték a látványos faragott vagy festett díszeket is. A szellemi tevékenység mellett fontosnak tartották a földeken vagy a műhelyekben végzett kétkezi munkát is. Minden templomukat Szűz Máriának szentelték. A másik új rend, a szintén francia földön sarjadt premontreiek közösségei a bencésektől és a ciszterektől eltérően nem vonultak el a világi élet zajától, hanem igehirdetéssel, prédikálással is foglalkoztak.

A 13. század elejének szerzetesi reformmozgalmaiból nőtt ki az olasz földön alapított ferences rend, ill. a spanyol eredetű domonkos rend. Mindkettő szentéletű alapítójáról kapta a nevét. Közös jellemzőjük, hogy földbirtokkal nem rendelkeztek, hanem a hívek adományaiból tartották fönn magukat. Ezért koldulórendnek nevezték őket. A domonkosok különösen fontosnak tartották a szellemi munkát, a tudományos képzést. E két rend kolostorait a városokban építette föl. Szerénységüket jellemezte, hogy templomaik tornya nem a homlokzaton, hanem a szentély mellett magasodott. A közös hálótermek helyett minden szerzetes számára külön hálófülke (cella) épült. Nagyon népszerűvé váltak, jóval több kolostoruk épült, mint az összes korábbi rendnek együttvéve.

Nem feledkezhetünk meg az úgynevezett remete rendekről sem, amelyek kolostorait a lakott területektől távol építették föl: a karthauziak mellett igazán népszerű lett a magyar alapítású pálos rend (főkolostora a mai főváros északnyugati területén, Budaszentlőrincen állt).

A 16-17. században alapított rendek közül a jezsuiták, valamint a tanító rendként népszerűvé váló piarosták (kegyesrendiek) váltak különösen népszerűvé magyar földön.

A reformáció és a két évszázadon keresztül tartó török-magyar háború következtében középkori kolostoraink legnagyobb része elnéptelenedett, sokat leromboltak. Azok a kolostorok, amelyek városokban álltak, többnyire megújítva újjáépültek, újjáéledt bennük a szerzetesi élet is (pl. Szécsény, Jászberény, Szeged, Sátoraljaújhely). Kisebb települések esetében a kolostorok temploma (helyreállítva, átépítve) plébániatemplom lett, a szükségtelenné vált kolostor köveit azonban széthordták (pl. Lébény, Ják, Ócsa). Más kolostorokat (s ezek jelentik a többséget) pusztulni hagytak (ilyen Vértesszentkereszt, Zsámbék, a margitszigeti, veszprémi kolostorok, Gönc, Pusztaszer, stb.).

A 18. század elejétől a látványos megújulást derékba törte II. József császár rendelete, amely a tanító ill. betegápoló tevékenységgel foglalkozó rendeket kivéve megszüntette, fölszámolta szinte az összes kolostort. A vallás és a művelődés szempontjából mindez mérhetetlen károkat okozott.

A 19. század elejétől ismét megújult a szerzetesi mozgalom. Egész sor új rend alakult. Szerzeteseink meghatározó szerepet játszottak a lelki gondozás mellett a szociális munkában, a tanítás terén, az apácák pedig mind az egészségügyben, mind az oktatásban, mint a karitatív tevékenységben.

A következő, minden addiginál nagyobb törést a szerzetesrendek erőszakos megszüntetése jelentette (1950), amivel együtt járt egész sor szerzetes és pap ellen a koholt vádak alapján indított per, a halálos ítéletek és a sokéves börtönbüntetés. A bencéseknek Pannonhalmán és Győrben maradt meg kolostoruk és középiskolájuk, a piaristák Budapesten és Kecskeméten, a ferencesek Esztergomban és Szentendrén őrizték meg középiskolájukat és kolostorukat. Rajtuk kívül a katolikus szellemű leánynevelés egyetlen megmaradt intézményét a szegény iskolanővérek tarthatták fönn.

1990-től újjáalakult egész sor szerzetesrend, visszakapott épületeikben megújultak a kolostorok, sorra nyíltak meg az egyházi iskolák, a betegápolásban és a szegények meg az öregek gondozásába ismét bekapcsolódtak az apácák, de a hat évtizeddel ezelőtti szintnek és létszámnak csak a töredéke, ami megújult. 2000-ben 63 női és 24 férfi keresztény szerzetesrend és társulás működött Magyarországon.

Kötetünk a gazdag magyar szerzetesi múltba (és jelenbe) próbál rövid bepillantást nyújtani. Szerzeteseink egy évezred óta sokat tettek és tesznek a magyar földért, az itt élők boldogulásáért. Munkálkodásuk ma is fontos és nélkülözhetetlen, függetlenül attól, hogy tevékenységüket hívőként vagy nem hívőként szemléljük.

Dr. Csorba Csaba

Kolostor.lap.hu | Kolostorkert.lap.hu | Kolostorgyógyászat.lap.hu